Nem tudom, töltött-e már el valaki két hetet egy pályaudvaron. Hosszú idő. Nekem a szigetszentmiklósi HÉV-állomáson adatott meg ez az élmény.

No, de kezdjük az elején. Napi kapcsolatom a HÉV-vel negyed századdal ezelőtt, 1976 szeptemberében kezdődött. Ha jól emlékszem, a 6.35-ös volt az enyém, azzal kellett eljutnom háromnegyed 8-ig a ferencvárosi középiskolába. Ez ment négy évig. Aztán 11 hónap szünet a kalocsai laktanyában, majd újabb négy év a Közgázon. Utána még egy év az egyetemi lapnál, majd az újságíró iskola, s a Magyar Nemzet, ahol is lassan kezdtem átállni a jó öreg Skodára.

De addig az életem egyik meghatározó mozzanata volt a vonat. Hátulról a második kocsiban, általában az utolsó ülésen, hátamat a falnak vetve, szemben az emberekkel. Kalauzok, törzsutasok, elérhetetlennek tetsző lányok, a táj, az állomások. És ugyanez visszafelé - ahogyan egy HÉV-en született versemben megírtam - civilizált Nárciszként, üres nemdohányzó kocsik éjszakával foncsorozott ablakában bámulva néma arcomat.

S egyszer csak vége lett. Maradt helyette a bosszankodás a csepeli dugóban, a parkolóhely utáni hajsza, a felforrt hűtővíz a Soroksári úti kánikulában. Egy korszak mindenesetre végérvényesen lezárult, mód van hát a számvetésre. Kiszámoltam: a HÉV-ezős évtized alatt nagyjából 2,5 ezerszer tettem meg az utat Szigetszentmiklós és Közvágóhíd között, s ugyanennyiszer vissza. Ez 5 ezer vonatút, ami - a fél órás menetidővel kalkulálva - 150 ezer perc, vagyis 2500 óra, azaz százegynéhány nap az életemből.

Jelen kiállítás apropóján azonban nem is a vonatról, hanem inkább az állomásról kellene beszélni. Az állomás metafora, a kiindulópont és a megérkezés helye, ugyanakkor önértéke látszólag nincs is, nem cél, csupán eszköz, minél gyorsabban elhagyandó terület. Lássuk be, az állomással igazságtalanul bánt a sors. Különösen igaz ez a szigetszentmiklósi objektumra, ahol pénztár csak a nagyon régi időkben létezett, aztán bedeszkázták, majd nem sokra rá - érthetetlen okból - ugyanez várt a váróteremre is. Maradt néhány pad, amelyekről időnként eltűnnek a támlák, és maradt a peron.

A peron viszont nem változik. Az a Magyarországot formázó mélyedés például, amelyet - a benne lévő, festői elrendezettségű csikkekkel együtt - 1988 októberében, az új Zenit fényképezőgépembe fűzött legelső fekete-fehér tekercsen megörökítettem, ma is megvan, talán egy kicsit nagyobb lett, s jobban benőtte a gaz. Egyébiránt, amikor azt a bizonyos felvételt megcsináltam, már egy kész, több éve létező kompozíciót kellett csak a kamera keresőjében beállítanom. Reggelente, a vonatra várva, volt időm alaposan tanulmányozni a peron aszfaltjának repedéseit, a talpfák szigorú ritmusát, a közéjük hordott kövek tömör halmait, az állomás egyéb díszleteivel együtt.

Mindez akkor is ugyanolyan ismerősen hatott, amikor tavaly októberben, egy napfényes délelőttön, pontosan 13 évvel az első fényképek után, ismét megjelentem az állomáson, s ahogyan egy autóssá lett hűtlennek dukál, három perccel lekéstem a HÉV-et. Szerencsére idejekorán indultam neki az útnak - Miskolcra mentük S. Nagy Katával, egy kiállításmegnyitóra, s kitaláltuk, hogy vonattal utazunk, méghozzá étkezőkocsiban, és sörözni is fogunk (úgy is lett, lásd még Cseh Tamás összes) -, szóval nem siettem, így nem bosszankodtam nagyon a 40 perc kényszerű várakozás miatt. Sétálgattam a peronon, mint régen, s persze nyomban ráleltem a Magyarország alakú repedésre. S mivel nálam volt az új digitális fényképezőgépem, le is fotóztam ismét. Aztán a fehér kőszegélyt is, majd a barna köveket a talpfák között, s lassan összeállt egy 14 éve megkezdett, s valószínűleg lezárhatatlan sorozat koncepciója: Noteszlapok egy PályaUdvari Fényképész jegyzetfüzetéből. Azóta még kétszer mentem ki az állomásra - nem az utazás okán, s nem is azért, mert vártam valakit, hanem magáért az állomásért, mintegy igazságot szolgáltatva neki, s egyúttal megkövetve az állandóság eme magára hagyott szimbólumát (hiszen ne feledjük: a vonatok jönnek-mennek, az állomás marad).

A mostani kiállításra ezen másfél évtizeden átívelő négy látogatás anyagából válogattam a képeket. Kérem, most ti is tartsatok velem néhány percre: a töltsünk el együtt 7 percet a szigetszentmiklósi pályaudvaron. Amelyen jómagam - a 2500 utazást alapul véve, s átlagosan 8 perces várakozási idővel számolva - életemben eddig mintegy 20 ezer percet, vagyis körülbelül 2 hetet töltöttem el.

Zsubori Ervin , 2002. május 12.
Szigetszentmiklós