Máté Gyula családi emlékezete
Fotók a családi albumból |
<< | play | >> | menü |
|
|
|
|
|
|
|
Máté Gyuláné Máté Gyula nagyon jó Férj, Apa és Nagyapa volt. Erre bizonyítékként egy példát mesélek el. Gyermekkoromban, mint a mesékben, három titkos kívánságom volt. Az egyik egy búgócsiga, a másik egy akkora könyvespolc, ami egy egész falat eltakar, a harmadik egy hintaszék. A búgócsiga azért, mert az csak a gazdagabb gyerekeknek volt, a könyvespolc meg azért, mert már akkor is nagyon szerettem a könyveket. A hintaszékre azért vágytam, mert egy idős szomszéd néninek volt, és tőle kaptam az első mesekönyvemet, a Dióbél királyfit, és az olvasókönyvekben is hintaszékben kötögetett a nagymama. Házasságunk elején elmeséltem Gyuszinak gyermekkori kívánságaimat. Én már nem is gondoltam rá, amikor meglepett egy gyönyörű, színes búgócsigával, nagyon szépen szólt, gyermekeink nagy örömére. Addig játszottak vele, amíg el nem romlott. De szép volt. Néhány évvel később felújítottuk a házunkat, és úgy alakítottuk, hogy két szobába is került egy-egy teljes falat beborító, mennyezetig érő könyvespolc. Teljesült a második kívánságom. Évtizedek teltek, gyermekeink kirepültek, gyönyörű unokáink születtek, és én készültem a nyugdíjba-vonulásomra. Egyik délután, munkából hazaérve, Gyuszi sejtelmes mosollyal vezetett be a szobába. Lábam földbe gyökerezett, mert ott állt elegánsan, rám várva a hintaszék. Nem felejtette el a kívánságaimat. Nagyon hiányzik. Bonyhád, 2009. március Máté Réka A gyermeket általában szülei révén ismerik. Egy alkotó gyermekének lenni nem mindig könnyű dolog. Főleg ha az alkotó és gyermeke nagyon hasonló természetű, és ugye két dudás. Kamaszként, ahogy sok más fiatalnak, nekem sem volt mindig felhőtlen a kapcsolatom Édesapámmal. Aztán amikor 23 éves koromban megszületett az első fiam, szinte varázsütésre megváltozott minden. Másfél kilométernyire laktunk egymástól Bonyhádon, ami épp megfelelő távolság volt a napi sétákra. Ha azonban csak egyetlen napot is kihagytunk a látogatásokból, Apu már reklamált is.
Első fotókiállításomon úgy írta alá a vendégkönyvet, hogy "az almafa". Ebből gondolom, hogy büszke volt rám, hiszen "az alma nem esik messze a fájától" mondásra célzott. Lakásunkban három zománcképe, egy faragott kőszobra, és albumai emlékeztetnek rá minden nap. Sokszor eszembe jut, mennyire örült volna, ha láthatja a nagyobbik fiamat a színpadon trombitálni (hiszen ő is imádta a zenét, a jazzt); ha láthatja a kisebbik fiamat focizni (hiszen szerette a sportot, ő maga kosárlabdázott fiatal korában); ha láthatja a különböző kiadványokban megjelent fotóimat (amelyek közül több elkészítésekor is az ő emléke inspirált); ha láthatja ma is tartó családi harmóniánkat. Anyuval időnként együtt megyünk ki a sírjához, és mindig arról beszélünk, ő bizony most is látja mindezt. Ott van a koncerteken, a mérkőzéseken, a kiállításmegnyitókon, az iskolai ballagásokon, a díjátadókon. Mindenhol ott van velünk, hiszen a szívünkben magunkkal visszük. Halálának 9. évfordulójára elkészítettünk unokatestvéremmel egy internetes oldalt az emlékére. Az első két napon máris több mint kétszázan megnézték a weblapot, és én magam is nagyon sok levelet kaptam ismerősöktől. Egyikük azt írta: Őrizd a lángot! Igyekezni fogok, ígérem neked, Apu! Bonyhád, 2009. március Arnolfini Vendégkönyv Vissza a nyitóoldalra |